A képek, amelyek Az egri bikavér könyvből kimaradtak
Az egri bikavér történetéről kiadott egyedülálló kötet immár másfél évvel ezelőtt jelent meg Szilágyi Réka, Csutorás Ferenc és Pap Péter István munkájának köszönhetően. Most az adott nekünk apropót, hogy a könyvről kérdezzük a szerzőket, hogy az Egri borvidék honlapján elindult a kötethez kapcsolódó történelmi fényképek bemutatása.
Miért döntöttetek úgy, hogy megírjátok ezt a könyvet?
Csutorás Ferenc: A Csutorás család a 17. század legvégén érkezett Egerbe a Balkánról, azóta műveljük a szőlőt itt és próbáljuk öregbíteni városunk jó hírét a borainkon keresztül. Az Egri borvidék fejlődéstörténete egyben a saját családunké is.
A rendszerváltás idején nagyon sok kérdés merült fel a borvidék, illetve a bikavér múltjával és jövőjével kapcsolatban, és ezekre gyakran egyszerűen és felületesen elintézett feleletek születtek, amelyek nem hagytak nyugodni.
A 90-es évek legvégén aztán elkezdtem járni a levéltárba is, és beigazolódott a gyanúm, hogy a borvidékről való történelmi ismereteink hiányosak. Szembesültem például azzal, hogy milyen sok fajta veszett ki a termelésből: lúdtalpú kadarka, menoire (medoc noir), nagyburgundi.
E fajták közül néhány, a családi tradíció viszonylagos folytonossága miatt, kis mennyiségben megmaradt a birtokunkon, és volt olyan is, amiből én telepítettem vissza. Így közben nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is kutakodtam. A forrásokból feltárt információk alapján próbálkoztam különböző művelési módszerekkel, szüreti időpontokkal, érlelési időkkel, házasítási arányokkal.
Sajátos módon az elkészült „kísérleti” borok kóstolása csak tovább fokozta bennem a kérdések számát, és további kutatásra ösztönzött. Bebizonyosodott számomra, hogy sok régi, filoxéravész előtti tudás ma is ugyanúgy érvényes, persze korszerű megközelítésben. Az eredmény egyszerre olvasható és kóstolható – ez új dimenziókat nyithat a borvidéket jobban érteni akarók számára.
Hogyan indult a közös munka?
Szilágyi Réka: Évekkel ezelőtt az egri bikavér történetéről írtam a diplomamunkámat az Eszterházy Károly Egyetem kulturális örökség tanulmányok borkultúra szakirányán, akkoriban rengeteget olvastam korabeli szakmai cikkeket, levéltári anyagokat.
Ahogy a mélyére ástam a dolgoknak és kerestem az egri bikavér első leírását, valahogy azt éreztem, rengeteg a feltáratlan kérdés, fehér folt az egri bikavér kialakulása körül. Ebben az időszakban ismertem meg Csutorás Ferenc borászt, s mint a borvidék szintén lelkes kutatóját, őt is kérdésekkel halmoztam el.
Nagyon emlékszem az első nagy telefonos kérdésemre: „De Feri, mi volt az a nagyburgundi?” A válasz csak annyi volt: „Na látod, ez az…” Ugyanis korabeli egri fajtaösszeírásokban gyakran szerepelt a nagyburgundi a kékfrankos mellett mint külön fajta, gyakran pedig kékfrankost értettek alatta.
Neki is voltak levéltári kutatásai, mindkettőnket hasonló kérdések foglalkoztattak, így elkezdődött a közös munka: eldöntöttük, hogy újabb kutatásokba kezdünk, hogy választ kapjunk a kérdéseinkre.
Én többnyire a levéltári kutatásokat végeztem, a korabeli szaklapokat módszeresen átolvastam, anyagot gyűjtöttem, rögzítettem, írtam. Időközönként egyeztettünk és az eredményeket átbeszéltük, ő hozzátette mindazt a tudást borászként, ami az egész történetet izgalmasabbá, érthetőbbé tette számomra is.
Nem beszélve a Csutorás család általa megírt történetéről, ami a könyv fejezetei között itt-ott megelevenedik. Sok visszajelzésből tudom, hogy ezek a családtörténeti részek tették sok olvasó számára még érdekesebbé a könyvet.
Mikor egészült ki a szerzői csapat veled, Péter?
Pap Péter István: Az anyaggyűjtést elsősorban Réka és Csuti vitte végig, én később kapcsolódtam be, főleg az 1945 utáni rész – a könyvben a harmadik fejezet – kapcsán. Először, nagyon megtisztelő módon, erről a részről kérték ki a véleményemet mint a korszakkal és az agrártörténettel foglalkozó kutatóét, majd különböző szálakon elindultak közös gondolatkísérletek az egész könyv struktúráját illetően.
Ennek nyomán a félkész szöveget és a hozzá tartozó lementett forrásokat is megkaptam, és igyekeztem egy egységes és jól olvasható narratívába, illetve struktúrába rendezni a meglévő és hihetetlenül bőséges korpuszt. Ezen közben persze még itt-ott újabb forrásokat is bevontunk, ahol szükségét éreztük a pontosításnak.
Milyen fontos visszajelzéseket kaptatok?
Cs. F.: Főleg a helyi bortermelő közösség felől kaptam személyes reakciókat. Azt szinte mindenki kiemelte, hogy meglepő volt számára a kadarka és a bikavér tulajdonképpeni azonossága a filoxéra előtti idők kapcsán.
A házasított bikavérek megjelenését és összetételét pedig – köszönhetően a kereskedelem és a vendéglátás 19. század végi fejlődésének – viszonylag jól tudtuk dokumentálni. Itt is voltak érdekes receptúrák, amelyekre néhányan felkapták a fejüket.
A harmadik fejezetben lévő családi szálat, illetve nagyapám történetét illetően is kaptam visszajelzéseket. Áldozatos munkája, az egri vörösborkészítés iránti szakmai elhivatottsága és kitartása, amely a legnehezebb időkben sem hagyta el, úgy látom, inspirálta néhány kollégámat.
Milyenek a könyv értékesítési eredményei, elégedettek vagytok?
Sz. R.: Az értékesítési eredményeket nem igazán követem nyomon, a könyv írására mindig egyfajta hobbiként tekintettem. Ami viszont sokkal fontosabb számomra, hogy megszületett, elkészült az egri bikavér könyve, s ez önmagában hatalmas elégedettséggel tölt el, hiszen nagy munka van benne. A visszajelzésekért természetesen nagyon hálás vagyok, és nagyon bízom benne, hogy még többen elolvassák a közeljövőben.
Mi volt számodra a legérdekesebb felfedezés a könyv írása közben?
Cs. F.: A tradíciók megszakítottságának és folytonosságának kérdése. Az egyházi birtokokon kívül nincs olyan borászat, ami legalább csak egy-kétszáz év folyamatos működést fel tudna mutatni – mint például azok a francia és olasz birtokok, amelyek akár a középkor óta működnek.
A történelem viharai itt erősebbek voltak, és a sok-sok megszakítás miatt a továbblépés is mindig nehezebb. Ha elindult egy ígéretes öntisztulási folyamat, mindig közbeszólt a történelem.
P. I.: Egy történetkutató számára általános tapasztalatként is leírható folyamat az egri bikavér kapcsán is világosan megmutatkozik. Jelesül az, hogy az egymásra következő generációk hogyan értik félre, hogyan térítik el az előttük lévők szándékait. Ez egyszerre fájdalmas és természetes.
Különösen fájó, ha egy ilyen eltérített és félreértett tendenciát aztán – akár jogos kiindulópontok mentén – oly mértékig „betonba öntenek”, hogy a rákövetkező generációkat egy komoly, mindennapos nehézségeket okozó kényszerpályára állítják ezzel.
Ennek a jelenségnek az enyhítésére az emberiség mindezidáig egyetlen értékelhető módszert dolgozott ki: a történeti gondolkodást, a múlt történeteinek folyamatos felhalmozását és értelmezését. Bízunk benne, hogy az Egri borvidék és az egri bikavér vonatkozásában a könyvünk is hozzájárul egy ilyen jellegű gondolkodásmód térnyeréséhez.
Sz. R.: Mondhatnám azt is, hogy nagy izgalommal töltött el a kutatás során, amikor rábukkantam a forrásokban az első egri bikavérekre az 1896-os millenniumi világkiállítás borversenyén. El tudnék veszni a részletekben, ha hasonló felfedezések felsorolásába belefognék.
Sokkal elgondolkodtatóbb számomra az a tény, hogy az egri bikavér mennyi buktatón, csapáson ment keresztül több mint 150 éves történelme során, s milyen sokszor kellett a nulláról indulnia, küzdenie és folyamatosan bizonyítania, és mindezt teszi napjainkig is. A könyv, úgy gondolom, hogy határozottan rámutat hibákra, tanulságokra, de legfőképp arra, hogy a bikavérnek ezen a borvidéken van a helye.
A könyvbe nem kerültek be képek, de sok fotót gyűjtöttetek össze, amelyeket az Egri borvidék honlapján mutatunk be. Mit adnak hozzá a képek a könyv gondolataihoz, információihoz, történeteihez?
P. I.: A képek először is nyilvánvalóan illusztrációi a szövegnek, bátorítok is mindenkit, hogy úgy olvassa könyvet, hogy közben a honlapon lévő fotókat is hozzánézi. Aki olvasta, annak is érdemes a képek alapján visszalapozni egy-egy névhez, eseményhez.
Azonban ennél mélyebb tartalma is van a képeknek. Egyrészt a szőlész-borász szakmai aspektusokból: látszanak a régi művelésmódok, a táblák elrendezései, a fürtök, a hordóméretek. A kb. az 1960-as évek óta e tekintetben lezajlott változást, illetve hogy e változás milyen drámai mértékben könnyítette meg a munkát, azt szövegben nehéz interpretálni.
Fontosak még a palackok és a borlapok/árlisták fotói is, nagyon sok tanulsággal szolgálnak a mai brandek és marketing szempontjából is.
Személyesen hozzám legközelebb mégis a portréfotók és a csoportképek állnak. Egy jól öltözött, boraival díjakat nyerő polgár vagy egy vidám borozó társaság fényképe egyszersmind a bor társadalmi és kulturális dimenzióinak lenyomata is.
A könyvhöz kapcsolódó történelmi fényképek IDE kattintva érhetőek el, a Líra Kiadó gondozásában megjelent Az egri bikavér kötet pedig a nagyobb könyvesboltokban kapható.
