Hiszem, hogy értéket teremtünk

A családnak mindig volt szőlője, így hát természetes, hogy a később kárpótlásban megkapott területen Tóth Ferenc is szőlőtelepítésbe fogott. Az első oltványok 1983-ban kerültek a földbe, és három évvel később a felesége is felmondta tanári állását, hogy együtt vigyék a pincét.

Lányuk, Katalin 2008-ban ügyvezetőként csatlakozott a családi vállalkozáshoz, és azóta ő a borászat motorja. A birtokközpont az egri, belvárosi házból a Kistályai útra költözött, és folyamatosan bővült az eltelt évek során. Ma már egy modern feldolgozó, egy ötágú pince és egy tágas kóstolóterem várja itt a vendégeket.

Emlékszel még, hogy mikor tetted be először a lábadat ebbe a pincébe?

Pontosan emlékszem, pedig nem tegnap történt. Az épület előtt volt egy szőlőlugas, és délelőtt mindig idesütött a nap. Édesanyámmal kitettünk két színes vászonszéket, üldögéltünk a lugas árnyékában, beszélgettünk, és vártuk, hogy jöjjön valaki bort venni. Jó erre visszagondolni, ma is megmelegszik tőle a szívem.

Milyen volt az életetek, mielőtt ebbe a pincébe beköltöztetek?

Mint egy átjáróház. Egy belvárosi családi házban éltünk, és ott zajlott a feldolgozás is. Ahhoz, hogy a szőlőt be tudjuk vinni a feldolgozótérbe, át kellett menni a házon. Úgy emlékszem azokra a szüretekre, mintha mindig esett volna az eső. Késő délután hozták meg a szőlőt, az emberek jöttek-mentek a sáros gumicsizmájukban, kosz volt és hideg.

Úgy éreztem, hogy soha nincs vége a munkának, se délután, se hétvége, se ünnepnap nem volt. Amikor ezt a pincét megvettük, végre lett egy munkahelyünk, ahonnan haza lehetett menni. Zongorázni tudnám a különbséget.

A szőlő és a bor a születésed óta része az életednek, sokszor elmesélted, hogy szinte a szőlőben telt a gyerekkorod. Szeretted, vagy kényszernek élted meg?

A nagyszüleimmel imádtam a szőlőbe menni, mert akkor még kicsi voltam, és mindig kényeztettek. Viszont amikor nagyobb lettem, és a szüleimnek komolyan segítenem kellett, azt már kényszerként éltem meg. A napfényes rész eltűnt, ezért nem is akartam soha ezzel foglalkozni.

Majdnem két évtizeden keresztül bankban dolgoztál, és már fiókvezető voltál, amikor feladtad a karrieredet, és csatlakoztál a családi pincészethez. Miért hoztad meg ezt a döntést?

Érdekes, hogy a banki munkám során is folyton a „szőlőben” éltem, hiszen a családi gazdaságok gyakran jöttek hozzám hitel-ügyintézés miatt. Egy bank egy hitelnél nagyon szigorú pénzügyi terveket kér, és én pontosan tudtam, hogy a számok mögött mennyi megfeszített munka van.

Hogy mégis csatlakoztam a családi vállalkozáshoz, az közös döntés eredménye. Papa akkor hatvanéves volt, és érezhetően fáradt. Lehetett sejteni, hogy édesanyámmal kettesben nem fogják sokáig bírni. Éjjel-nappal dolgoztak a szőlőben, a pincében, vitték az értékesítést, a papírmunkát, ráadásul fejlesztések előtt állt a vállalkozás. Tudtam, hogy szükség van rám.

Mi volt az első feladatköröd?

A kereskedelem. Kezdetben csak helyben értékesítettünk, és volt egy-két budapesti partnerünk, de megnövekedett a terület, és vele a bor mennyisége is, új piacokat kellett találni. Azt se tudtam, hogy kell bort eladni, és főleg nem, hogy kinek, de nekigyürkőztem, és kiépítettem a vásárlói kört.

Ez így kimondva nagyon egyszerűen hangzik, de nyilván nem ment egyik napról a másikra. Mi volt a legnehezebb?

A magány. Korábban mindig csapatban dolgoztam, 25-30 ember vett körül, itt pedig hirtelen egyedül találtam magam egy szobában. Nem az volt a legrosszabb, hogy nem ismertem a piaci szereplőket, hanem hogy minden döntést egyedül hoztam meg.

Mikor jött el a pillanat, amikor azt érezted, hogy a helyeden vagy?

Ma már így érzem, de ez egy lassú, folyamatos fejlődés eredménye. Óriási hittel végzem ezt a munkát, hiszek a borvidékben, a mi saját történetünkben, és abban is, hogy értéket teremtünk. Élvezem, hogy nap mint nap kapcsolatba kerülök a szőlővel, benne van a múltam, ma is része vagyok, és egyszer majd továbbadhatom.

Meg tudod fogalmazni, hogy mit kaptál édesapádtól?

Az életemet, a múltamat, a jövőmet, a hitemet, mindent. Azt, hogy lássam, nem eszik olyan forrón a kását. Régebben mindig nevettem ezen, de az utóbbi két évben látom, hogy mennyire igaz. És a család fontosságát is a szüleimtől tanultam. Hogy együtt vagyunk jóban-rosszban, és bármi történjék, ott érzed a másikat magad mellett.

A szüleid 1983-ban telepítették el az első 6 hektárt. Mekkora most a szőlőterület?

Jelenleg 30 hektáron gazdálkodunk, van szőlőnk a csodálatos panorámájú Sík-hegyen, ahol a nyári piknikeinket is rendezzük, valamint az Almagyar-, a Cigléd- és a Steiner-dűlőben. A legfontosabb fehérszőlő-fajtánk a leányka, de termelünk hárslevelűt, rajnai rizlinget és királyleánykát is.

Kék szőlőben egyértelműen a kékfrankosra helyeztük a fókuszt, hiszen nagyon szépen megmutatja a termőhelyi adottságokat, és a kadarka is nagy szerelem. Papa komoly szerepet játszott abban, hogy a fajta visszatért a borvidékre, nem véletlenül tartják őt a kadarka nagykövetének. Ez engem is kötelez, ezt az utat folytatnom kell.

És természetesen vannak világfajtáink is: cabernet sauvignon, cabernet franc, pinot noir, ami a személyes kedvencem, de egyértelműen a Kárpát-medencei fajtákra helyezzük a hangsúlyt.

Milyen érzés ennek az egésznek a részévé válni?

Felemelő. Kapocs lehetek édesapám és a fiam között, és ez nagyon jó érzés. Papa mindig azt mondta, hogy túl kevés szüret jut egy embernek, és én ezt sokáig nem értettem. Most már értem. Minden év tele van kihívásokkal, a lelkünk pedig vágyakozással, és az a jó, ha a kettőt közelíteni tudjuk egymáshoz, hogy minél jobb borok szülessenek.

Azt mondod, kapocs lehetsz édesapád és a fiad között. Ezek szerint a kisfiad, Soma a nagyapja nyomdokaiba lép?

Nincs presszió, de tény, hogy az ő születése mindenkinek reményt adott. A fiúunoka fontos, neki át lehet adni a pincekulcsot, és Soma itt volt a kezdetektől, mindent ismer, és láthatóan jól érzi itt magát. Egyelőre az a feladata, hogy tanuljon, sportoljon, aztán majd megtalálja a helyét az életben. Az esélye mindenesetre megvan, hogy ő vigye tovább, amit mi felépítettünk.

Melyek a pince fő irányai?

Az Egri Borműhely tagjaként részt veszünk a közös gondolkodásban, nagyon fontosnak tartjuk, hogy egyértelműbbé tegyük a borvidéket, és ennek két sarokpontja az egri csillag és az egri bikavér. Emellett a kadarkára és a kékfrankosra helyezzük a hangsúlyt, és ezeket a borokat magas minőségben szeretnénk elkészíteni. Filep Miklós Gergely borász és Vincze Tamás szőlész segít nekünk ebben, és úgy érzem, hogy jó úton haladunk.

Édesapád részt vesz még a munkában?

Hogyne! Ki se bírná nélküle. Ő a szőlőben érzi otthon magát, neki mindegy, hogy hajnali öt óra van vagy vasárnap délután – amikor eszébe jut, már megy is, hogy megnézze, milyen a határ. Jön-megy, intézkedik, beszélget, ez az élete, és mi ezt kaptuk tőle örökül. Soha rosszabb örökséget. Remélem, még sokáig velünk marad, és örülhet a közös eredményeinknek.