Az egyediség kulcsa – a dűlős egri borok

A harmadik, egyben utolsó mesterkurzusra tartogatta az Egri borvidék a nagyágyúkat! Itt mutatták be a borvidék tervezett csúcsait, ahol mindenki az elérhető legjobbra törekszik minden tekintetben. Bár nem a borokról szólt az este, hanem inkább a mondandóról, de ezen a mesterkurzuson voltak olyan borok is, ahol elcsendesedett a terem, és elállt a szavunk.

A termőhely kötelez

A beszélgetés résztvevői Lőrincz György, Bukolyi Marcell és Bálint László voltak. Bukolyi Marci szinte rögtön magához ragadta a mikrofont, és azzal kezdte, hogy az Egri borvidéken az nem lehet piaci kérdés, hogy készítsenek-e dűlős borokat, mert a termőhelyek erre predesztináltak!

A termőhely szerinte erre egyenesen kötelezi a borászokat, olyan hihetetlenek az adottságok, amiket nem kihasználni egyenesen vétek. Csak abban lehet bízni, hogy ezt a fogyasztók is felismerik, és jól fogadják az elkészült borokat.

A hallgatóságban kissé kajánul felmerült, hogy könnyű annak, akinek csak a Nagy-Eged hegyen vannak területei, de Marci gyorsan eloszlatta a kételyeket: szerinte bár a borvidéken a Nagy-Eged tényleg különleges szerepet tölt be, elég csak arra gondolni, hogy ott mészkő alapkőzeten vannak a szőlők, szemben a többségében vulkanikus területekkel, de Eger nem csak az Egedről szól.

„Számtalan világklasszis dűlő van a borvidéken!“

– zárta a gondolatmenetet Marci, amire Lőrincz György szinte azonnal úgy válaszolt, hogy csak meg kell tanulni rajtuk gazdálkodni!

A lényeg a végeredmény

Innentől kezdve arra terelődött a szó, hogy bizony a helyes termesztéstechnológia megválasztása kulcskérdés, és ebben senkire nem tudnak támaszkodni a termelők, maguknak kell kitapasztalni, hogy mi működik és mi nem.

Egerben vannak olyan területek, ahol utoljára ötszáz éve volt szőlő, most mégis jónak tűnik, jól működhet, de nem tudnak róla semmit. Olyan területek is vannak, amiket esetleg rosszabb dűlőnek könyveltek el, pedig lehet, hogy csak a nem oda való fajtákat erőltették rajta, esetleg nem a megfelelő művelésmóddal vagy iskolázással.

Ráadásul a mennyiségi termelés és az ötéves tervek szocialista tervgazdálkodásában a meglévő információk is elvesztek, mondhatni újra kell tanulnia a borvidéknek a dűlőit! A lényeg viszont, ami miatt ez az egész egyáltalán szóba került, az a végeredmény, a bor, és innentől kezdve a fogyasztó mond ítéletet.

Ahogy Lőrincz György fogalmazott:

„A fogyasztót nem érdekli a befektetett munka, nem érdekli, hogy 1000 éves a szőlőterület, és már Szent István idejében is művelték, csak az érdekli, hogy eltérő karakterű-e az adott bor.“

Az élesztőhasználat kérdése

A hallgatóság ezen a ponton az élesztők felé terelte a beszélgetés fonalát. Egyáltalán megengedhető-e a fajélesztő használata a dűlős borok esetében? Nem fedi-e el túlságosan a dűlő egyedi karakterét?

Bukolyi Marci erre úgy reagált, hogy az élesztő kérdése szerinte eleve túl van démonizálva. Szerinte egy neutrális élesztő még egy organikus bor esetében is megengedhető. Fontos a vegyszermentes gazdálkodás, az alacsony hozam és az érett, egészséges szőlő, így lehet a legjobban bemutatni a termőhelyet. A technológia hiánya is bizonyos értelemben technológia, ami akár el is fedheti a termőhelyet…

A megfelelő fajták megtalálása

A cool climate mint hívószó és a klímaváltozás esetünkben pozitív hatásai itt is felmerültek, ahogy a kérdés is, hogy ha már a dűlős borokról van szó, mivel lehet még finomítani ezeknek a boroknak a karakterét. A termelők és Bálint László egyaránt úgy fogalmaztak, hogy a megfelelő fajták megtalálása lehet a kulcs.

Egy cabernet sauvignon eleve kevésbé alkalmas egy dűlő megmutatására, erre a syrah vagy a pinot noir megfelelőbbnek tűnnek, de Egerben a hangsúly a nemzetközi fajták helyett inkább a Kárpát-medencei fajtákra helyeződött át, főként a kékfrankosra, nem elfeledve, hogy az egri bor alapvetően egy házasítás.

A hordó megválasztása

Ezen a témán túllendülve szóba került még a megfelelő hordó megválasztása; érdekes, hogy a termelők mind egyetértettek abban, hogy az élénkebb egri savkarakterhez sokkal jobban passzolnak a medium+ vagy a heavy pörkölésű hordók.

„Ezekkel a savakkal csak ezek a hordók birkóznak meg”

– mondta Lőrincz György.

Eljutni a közönségig

De ami a legfontosabb, és ebben a jelenlévők segítségét is kérték, az a kommunikáció. A borász készíthet bármilyen jó bort, ha arról nem mondják el, vagy ha el is mondják, de nem jut el a közönségig, hogyan kell értelmezni, miért olyan, amilyen.

A Nagy-Eged-dűlőben például, mint azt megtudhattuk, 14% feletti alkoholnál sem száll el a pH, és a savak is élénkek maradnak. Ahogy Bukolyi Marci fogalmazott, a Nagy-Egeden „ott van meg az egyensúly“, a Nagy-Egedről készült borok „ott finomak“! Ezt viszont a mai világban, ahol a 13% alkohol már elrettentően soknak számít, fontos elmondani, akár úgy is – és talán úgy a legjobb –, hogy leülünk a fogyasztó mellé, és közösen kóstoljuk meg a borokat.

Ez a tanulási folyamat nem megspórolható sem a borászok, sem a fogyasztók, a borkedvelők részéről. A nevezett dűlő borait kóstolva, néma áhítatban csak egyetérteni tudunk. Az egyediségnek ára van – mind pénzben, mind időben. Jó lenne, ha a jövőben ezt felismerve a grand superior egri borok valóban méltó helyükre kerülnének a polcokon.